Die Spur

"A theoria gyönyörűsége"

2010-03-04T00:54:00.000-08:00

„Az a szem, amely a csillagos égre tekint és megpillantja azt a se nem hasznos, se nem káros fényt, amelynek nincsen semmi közössége a Földdel és szükségleteivel, ebben a fényben saját eredetét pillantja meg. A szem égi természetű. Ezért az ember csak a szemével emelkedik túl a Földön; ezért kezdődik az elmélet az égre vetett pillantással. […] Az ég emlékezteti az embert, hogy nem csupán cselekvésre, hanem szemlélődésre is hivatott.” Feuerbach szavai mintha csak a Bacsó Béla legújabb kötetének mottójául szolgáló Hans Jonas idézetet igyekeznének alátámasztani: „a végtelenség eleme a görög theoriában a szemlélés végtelenségének potenciális kielégíthetetlenségét jelentette, amely a változatlan örökre irányult.” Azonban nem csupán a theoria értelmében vett szemlélődés (vagy „belső látás”) lehetséges tárgyáról, hanem − Blumenberg szép gondolatával − egyúttal annak alanyáról is érdemes megemlékezni, mert: „a csillagos ég egyszersmind az is, ami az embert újfent ráébreszti tulajdon létének végességére, és őt az óhatatlanul bekövetkező rezignációjában vagy kigúnyolja, vagy pedig valamely metafizikai transzcendencia puszta előterek ént mutatkozik meg számára.” Míg tehát a szemlélet tárgya folyton túlárad, túlhalad a szemlélőn, addig ő maga éppen e tárgyhoz való közelítésében eszmél önnön lehetőségére, mely − Bacsó Béla megfogalmazása szerint − abban áll, „hogy az ember […] gondolkodó, valamint ítélő képessége szerint kész legyen annak megfelelni, ami, több mint az általa egyáltalán megtehető és elgondolható.”

Felkerült a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Esztétika Tanszéke által üzemeltetett krtikai műhely honalpjára Bacsó Béla Az elmélet elmélete című könyvéről írott kritikám. A műhelyről és a hozzá tartozó internetes portál tevékenységről bővebben a Litera.hu-n olvashattok. A KuK főszerkesztőjével, Cseke Ákossal Szegő János készített interjút.

"Kép új világ"

2010-02-15T06:32:00.000-08:00

A héten jelenik meg a miskolci székhelyű Műút folyóirat idei első száma, benne a 2008-ban megjelent A képek politikája című tanulmánykötetről írott kritikámmal. A kötet, a chicagó-i egyetemen oktató világhírű képteoretikus, W. J. Thomas Mitchell válogatott tanulmányainak első magyar nyelven megjelent gyűjteménye, melyet szíves figyelmébe ajánlok minden érdeklődőnek. A Műút aktuális számának kritikai rovatában olvasható még többek között, Bán Zsófia írása (ugyancsak a Mitchell-kötetről), valamint Bazsányi Sándor recenziója Hans Belting A hiteles kép című művéről.

"Ex oriente lux"

2010-01-27T13:50:00.000-08:00

Érdemes forgatni a Pannonhalmi Szemle legújabb számát (is). Különös figyelmet érdemel Czigány Ákos Idő-idő című esszéje, mely három kortárs japán fotóművész (Toshio Shibata, Hiroshi Sugimoto és Shomei Tomatsu) munkásságáról kíván sokrétű panorámát nyújtani. Czigány esszéjének legfőbb célkitűzése nem kevesebb, mint hogy e három művész alkotói pályájának közös metszéspontjain keresztül, a japán fotóesztétika általános ismérveit tisztáza, s azt a fotográfia kultúrájának par excellence betetőzéseként mutassa fel. Teszi mindezt rendkívül választékos és igényes gondolatisággal, nem nélkülözve a lelkesültség és az elragadtatás sodró retorikáját sem. Sőt Czigány még ennél többre is merészkedik: célja, hogy újból megújítsa azt a sajátos együttállást, amelyet Martin Jay egyik kiváló esszéjében a következő képpen fogalmazott meg: "a fény metafizikai implikációi – a fény mint isteni lux, s nem mint észlelt lumen – iránt tanúsított középkori érdeklõdésbõl fakadóan a lineáris perspektíva az optika matematikai szabályszerûségei és az Isten akarata között lévõ harmóniát kezdte szimbolizálni". Mint tudjuk, a fotográfia észleleti és tecnhnikatörténeti előzményét, a karteziánus látásrendszerekben, különös tekintettel a perspektivikus látásmodellek alapjául szolgáló camera obscurában és egyéb technológiai vivmányokban kell látnunk, (melyek holland kereskedők révén Japánba is eljutottak); és amelyek – a természettudományos megismerés értelmében – egyszerű fizikai gradienssé fokozták le a fény metafizikai jellegét. Czigány Ákos meggyőzően érvel amellett, hogy a japán fotófesztétika nemcsak, hogy kitünetett figyelmet érdemel, hanem egyszersmind radikálisan újraírja a "képbe foglalt pillanat" hagyományos nyugati diskurzusát és az ezek mögött húzódó filozófia reflexiók egész sorát.

Minderről 2008 nyarán a Mies van der Rohe által tervezett berlini Neue Nationel Galerieben rendezett Sugimoto retrospektív kiállítás során személyesen is volt szerencsém meggyőződni, épp ezért örömmel és megerősítésként olvastam az esszét a Pannonhalmi Szemlében. Derűs szívvel ajánlom hát a folyóirat legújabb számát az érdeklődők szíves figyelmébe, mint ahogy Czigány Ákos blogját is.

(Kép: Hiroshi Sugimoto, Lightning Fields, 2009.)

"Megfoghatatlan vagyok e világon..."

2010-01-25T06:45:00.000-08:00

"Kétségkívül a megfigyelés és leírás végletekig tökéletesített formájával van dolgunk – állapíthatnánk meg könnyelműen – Krasznahorkai László Seiobo járt odalent című legújabb könyvének olvasása során. E tökéletes megfigyelési pozíció tételezése azonban nem csupán elhamarkodott ítélet, de akár hibás következtetés is lehetne, ha nem tennénk hozzá, hogy a jelen esetben éppenséggel a megfigyelésből származtatott tökéletes leírások hiábavalóságáról, még inkább az ennek felismeréséből nyerhető épületes kudarcok elszenvedéséről van szó. Ezért „a megfigyelés végletekig tökéletesített formája” kifejezés helyett pontosabb, ha a megfigyelés végletekig tökéletesíthető formájáról, illetve e formaadás igényéről beszélünk. Viszont, ha valami a „végletekig tökéletesíthető” az egyszersmind azt is jelenti, hogy az adott dolog még nem tökéletes, másként fogalmazva: pillanatnyi állapotában tökéletlen. Azonban ez a sajátos nyelvi-gondolkodásbeli paradoxon – a maga különös módján – mégiscsak képes megidézni a tökéleteset, még pedig oly módon, hogy ezt az eszményt egyszerre távolítja az adott helyzettől legtávolabb eső pont irányába, s tartja továbbra is a kiinduló pont bűvkörében."

A fenti sorok Krasznahorkai László Seiobo járt odalent című könyvéről írott kritikám bevezetőjéből származnak, mely az Új Forrás 2009. novemberi számában jelent meg. A teljes szöveg itt olvasható.

(Kép: James Turrell, Roden Crater, Arizona, 1974- , installáció)

Egy rendhagyó képleírás...

2010-01-25T05:41:00.000-08:00

Úgy tűnik, hogy − számomra eleddig ismeretlen okból kifolyólag− a nyugati gondolkodás- és írástörténet ragaszkodik a hármas osztatú alakzatokhoz. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ennek eredetét a kettes osztatú alakzatokhoz fűződő még közvetlenebb ragaszkodásban kell keresni. Könnyen lehet, hogy a különböző hármasságokat elsőként a kettőzéses, tükrözéses formák két tagja, valamint a kettejük közötti viszonyrendszer együttese adhatta ki. Ágoston híres szerelemfilozófiai toposzát (pontatlanul) idézve, mindez alátámasztást is nyerhet: „ A szerelemben három dolog van jelen: aki szeret, akit szeretnek, és maga a szeretet.” A szerelem-hármasság e feketelyuk-szerű képződménye szervezi Nádas Péter Emlékiratok könyve című művének minden rétegét. Kiváló példája ennek többek között az Egy antik faliképre című fejezet, mely egyben a képleírás (ekphrasis) klasszikus retorikai műfajának rendhagyó megvalósulása is.

Nádas prózaművének már az elbeszéléstechnikáját is a hármas szám bűvköre konfigurálja. Három egymásba szövődő cselekményszál (egy 1970-es években, egy századforduló tájékán, és egy 1950-es években játszódó történet) adja ki a narráció alapképletét. Sőt e mágikus szám nem csak a szüzsét, hanem egyszersmind a történetek szereplői közötti fizikai és lelki kapcsolatok hálóit is vezérli. A fent említett fejezet mindezek sűrített kicsinyítő tükrét nyújtja. A fejezet címében szereplő falikép az Emlékiratok könyvének névtelen elbeszélője által fikcionált Thomas Thoenissen nevű író egy készülődő novellájának alapanyagául szolgál: „… mintha tervezett elbeszélésem tárgya lenne azonos a kép tárgyával, s e tárgy talán tekintetükben a leginkább megfogható, a tekintetükben, mely a testükhöz kötötten tárgyias ugyan és mégse testi már, már túl van a testükön…”. (EK. 2003. 339-340. o.) A testi vágyak tárgyai és alanyai, valamint a tekintetek tárgyai és alanyai közötti viszonyok (kiegészülve harmadikként magával e viszonyrendszerekkel) szorzódik itt tekintet-vágy duplumával és egymást metsző viszonyukkal, amely vonatkozásegész így maga is szédítő hármast képez.

A képen egy csodálatos „árkádiai táj” bukolikus idillje szolgál hátteréül a festményen látható alakok testi-lelki összefüggéséhez. A festményen látható szereplők nexusait (1. Pán/Hermész/Hermaphroditos kecskével; 2. három nimfa: Dryopé, Salmakis, és egy harmadik, kinek az arca már nem kivehető) a tekintet-irányok szintén egy hármas struktúrába komponálják. Ezekből Thoenissen erotikus kötelékek viszontagságos történetét olvassa ki, s mindezeket átvetíti saját életének eseményeire is. Salmakis nézésében jegyesének, Helennek a tekintetét látja tükröződni, míg Dryopéjé egy korábban ismert hölgyet juttat eszébe. „…Ő volt ki szerelmemet nem tudhatta viszonozni az én égésem hőfokán, mert ő maga azon férfiba volt oly szerelmes, mint én őbelé, kit készülő emlékirataimban némi megtévesztő szándékkal atyai barátomként említettem, […] mert mindenképpen szerettem volna elbeszélni róla, hogy ő viszont nem ezt az asszonyt szerette, […] hanem engem szeretett, engem kívánt őrült szerelmével...” (EK. 2003. 337. o.). Ez a háromszög mellesleg kísértetiesen rímel az Emlékiratok könyvének hetvenes évekbeli cselekményszálában található Melchior- Thea – Névtelen elbeszélő hármas kapcsolati viszonyára is. Nem is beszélve arról, hogy miközben Thoenissen minderről töpreng, − tűnődését megszakítva − afféle voyeurként figyeli szobájának ablakából az utcán zajló eseményeket. Hetente kétszer albérleti szobájával szemközti hentesüzlethez rakomány érkezik. A fiatal fuvaroshoz három nő siet ki az utcára, hogy segítsenek neki a frissen érkezett húsokat a pincébe lecipelni. „ …No és itt kezdődött volna az én történetem valódi bonyodalma…” (EK. 2003. 343. o) − mondja Thoenissen, aki az utcán látható konrét (és a fantáziája által kiegészített lehetséges pincebeli) eseményeket a faliképen található alakokhoz képzelt lehetséges eseményekbe transzformálja: „… s ha nagyon sokáig nem jöttek elő, akkor a képzeletemben valamiként kinyílt a pince, kitágult a pince, s ők véres ruháikat testük eleven bőrének öltönyéig vetve le, amaz árkádiai mezőre jutottak, […] elképzeltem egy földalatti folyosót, mely a város alatt vezeti ki őket a szabadba, ahol aztán a két kép egyszerűen összecsúszhatott, a megfigyelésből átcsúszhatott az elképzelésbe …” (EK. 2003. 344. o.). Az utcán folyó események megfigyelése az antik falikép nézésének viszonylatában éppúgy nem a tárgytól való alkalmi kitérés, mint ahogy az Egy antik faliképre című fejezet sem afféle spontán digresszió az Emlékiratok könyve egészére vonatkoztatva. Ebben a részben számos narrációtechnikai megfontolás, valamint a könyv szervezőelve kerül megvilágításba. A megfigyelt események reális tartalma és az ezekből meginduló imaginált képek elválaszthatatlan kapcsolata, végső soron a regényben található fikciós határsértések működéselvét tükrözik le.

(Kép: Barnett Newman, Jericho, 1968-1969, 106 x 112 1/2 inches (269.2 x 285.8 cm), Acrylic on canvas)