Úgy tűnik, hogy − számomra eleddig ismeretlen okból kifolyólag− a nyugati gondolkodás- és írástörténet ragaszkodik a hármas osztatú alakzatokhoz. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ennek eredetét a kettes osztatú alakzatokhoz fűződő még közvetlenebb ragaszkodásban kell keresni. Könnyen lehet, hogy a különböző hármasságokat elsőként a kettőzéses, tükrözéses formák két tagja, valamint a kettejük közötti viszonyrendszer együttese adhatta ki. Ágoston híres szerelemfilozófiai toposzát (pontatlanul) idézve, mindez alátámasztást is nyerhet: „ A szerelemben három dolog van jelen: aki szeret, akit szeretnek, és maga a szeretet.” A szerelem-hármasság e feketelyuk-szerű képződménye szervezi Nádas Péter Emlékiratok könyve című művének minden rétegét. Kiváló példája ennek többek között az Egy antik faliképre című fejezet, mely egyben a képleírás (ekphrasis) klasszikus retorikai műfajának rendhagyó megvalósulása is.
Nádas prózaművének már az elbeszéléstechnikáját is a hármas szám bűvköre konfigurálja. Három egymásba szövődő cselekményszál (egy 1970-es években, egy századforduló tájékán, és egy 1950-es években játszódó történet) adja ki a narráció alapképletét. Sőt e mágikus szám nem csak a szüzsét, hanem egyszersmind a történetek szereplői közötti fizikai és lelki kapcsolatok hálóit is vezérli. A fent említett fejezet mindezek sűrített kicsinyítő tükrét nyújtja. A fejezet címében szereplő falikép az Emlékiratok könyvének névtelen elbeszélője által fikcionált Thomas Thoenissen nevű író egy készülődő novellájának alapanyagául szolgál: „… mintha tervezett elbeszélésem tárgya lenne azonos a kép tárgyával, s e tárgy talán tekintetükben a leginkább megfogható, a tekintetükben, mely a testükhöz kötötten tárgyias ugyan és mégse testi már, már túl van a testükön…”. (EK. 2003. 339-340. o.) A testi vágyak tárgyai és alanyai, valamint a tekintetek tárgyai és alanyai közötti viszonyok (kiegészülve harmadikként magával e viszonyrendszerekkel) szorzódik itt tekintet-vágy duplumával és egymást metsző viszonyukkal, amely vonatkozásegész így maga is szédítő hármast képez.
A képen egy csodálatos „árkádiai táj” bukolikus idillje szolgál hátteréül a festményen látható alakok testi-lelki összefüggéséhez. A festményen látható szereplők nexusait (1. Pán/Hermész/Hermaphroditos kecskével; 2. három nimfa: Dryopé, Salmakis, és egy harmadik, kinek az arca már nem kivehető) a tekintet-irányok szintén egy hármas struktúrába komponálják. Ezekből Thoenissen erotikus kötelékek viszontagságos történetét olvassa ki, s mindezeket átvetíti saját életének eseményeire is. Salmakis nézésében jegyesének, Helennek a tekintetét látja tükröződni, míg Dryopéjé egy korábban ismert hölgyet juttat eszébe. „…Ő volt ki szerelmemet nem tudhatta viszonozni az én égésem hőfokán, mert ő maga azon férfiba volt oly szerelmes, mint én őbelé, kit készülő emlékirataimban némi megtévesztő szándékkal atyai barátomként említettem, […] mert mindenképpen szerettem volna elbeszélni róla, hogy ő viszont nem ezt az asszonyt szerette, […] hanem engem szeretett, engem kívánt őrült szerelmével...” (EK. 2003. 337. o.). Ez a háromszög mellesleg kísértetiesen rímel az Emlékiratok könyvének hetvenes évekbeli cselekményszálában található Melchior- Thea – Névtelen elbeszélő hármas kapcsolati viszonyára is. Nem is beszélve arról, hogy miközben Thoenissen minderről töpreng, − tűnődését megszakítva − afféle voyeurként figyeli szobájának ablakából az utcán zajló eseményeket. Hetente kétszer albérleti szobájával szemközti hentesüzlethez rakomány érkezik. A fiatal fuvaroshoz három nő siet ki az utcára, hogy segítsenek neki a frissen érkezett húsokat a pincébe lecipelni. „ …No és itt kezdődött volna az én történetem valódi bonyodalma…” (EK. 2003. 343. o) − mondja Thoenissen, aki az utcán látható konrét (és a fantáziája által kiegészített lehetséges pincebeli) eseményeket a faliképen található alakokhoz képzelt lehetséges eseményekbe transzformálja: „… s ha nagyon sokáig nem jöttek elő, akkor a képzeletemben valamiként kinyílt a pince, kitágult a pince, s ők véres ruháikat testük eleven bőrének öltönyéig vetve le, amaz árkádiai mezőre jutottak, […] elképzeltem egy földalatti folyosót, mely a város alatt vezeti ki őket a szabadba, ahol aztán a két kép egyszerűen összecsúszhatott, a megfigyelésből átcsúszhatott az elképzelésbe …” (EK. 2003. 344. o.). Az utcán folyó események megfigyelése az antik falikép nézésének viszonylatában éppúgy nem a tárgytól való alkalmi kitérés, mint ahogy az Egy antik faliképre című fejezet sem afféle spontán digresszió az Emlékiratok könyve egészére vonatkoztatva. Ebben a részben számos narrációtechnikai megfontolás, valamint a könyv szervezőelve kerül megvilágításba. A megfigyelt események reális tartalma és az ezekből meginduló imaginált képek elválaszthatatlan kapcsolata, végső soron a regényben található fikciós határsértések működéselvét tükrözik le.
(Kép: Barnett Newman, Jericho, 1968-1969, 106 x 112 1/2 inches (269.2 x 285.8 cm), Acrylic on canvas)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése